2009.06.08. 14:39
Angyali szemek
Ez a film egy romantikus dráma. Romantikus, de nem azzal a cukormázas, fullasztóan rózsaszín, negédes, nyálkás ízesítéssel. Inkább olyan furán, és a furcsaságokat igazán kedvelem. Az alaptörténet mindennapos: találkozik és szerelmes lesz két ember, akiknek még meg kell küzdeniük a maguk démonával. Van ilyen. De ebben a filmben van más is. Mint minden többletet, ezét is a „hogyan” adja.
A filmet amúgy a színészek miatt néztem meg, hisz a sztori annyira nem különleges, hogy nem is lehet átadni a lényeget egy háromsoros leírásban. Szeretem Jennifer Lopezt a képernyőn, szeretem nézni, a Dalok szárnyánban szerettem meg, de A sejt se volt semmi. James Caviezelt a Frequency-ben ismertem meg, de szerepelt még a Déja-Vuben is, viszont ebben a filmben kedveltem meg nagyon, de hát csak rá kell nézni ;) Nade…
A nő: Sharon Pogue (Jennifer Lopez), rendőr, Chicago utcáin dolgozik. Hogy kemény, az mindenén látszik, ahogy jár, ahogy sört iszik, és ahogy odaüt. Egyedül él, az ember várná, mikor bújik elő egy macska az ágy alól, de ott még nem tart, bár a randizás nem az erőssége, pláne, hogy mindig azzal jönnek elő, hogy lőtt-e már le embert, nem pedig azzal, hogy mentett-e már meg valakit. A családja zűrös, mert nem akarnak tovább látni a szemüknél, inkább preferálják a homokot, és abba dugva fejüket hazudnak önmaguknak is a múltban és jelenben zajló eseményekről.
A férfi: Catch (James Caviezel), az ember, akinek nincsen vezetékneve. Aki hosszú kabátjában, mélabús és néznivaló kék szemekkel, borostásan járja lassan az utcákat. Furcsa egy figura. Az égve hagyott lámpákkal álló autóban kikapcsolja a világítást, aminek a tulaj persze nem örül. Bekopog a szomszédhoz, mert a zárban hagyta a kulcsát. Nem csukja be maga mögött a lakás ajtaját. Hetente egyszer bevásárol egy mozgássérült hölgynek, aki ilyenkor mindig eltakarja a fényképeket. Felteszi a kérdést, hogy vajon hány ember sétál odakint, akit megmentettek. Kihúzkodja a fiókokat, megnézi a könyveket, felemeli a dísztárgyakat. Nem mond el magáról semmit. Hogy hol lakik, mivel foglalkozik és egyébként is ki ő. A befogadott utcakutyát nem azért hívják Bobnak, mert ő nevezte így el, hanem mert ez volt a neve. Fura egy alak, mondom én. Ismeretlenekre köszön és mosolyog rá az utcán, és megkérdezi, hogy vannak.
Sharon a szokásos, zsaruk által preferált helyen kajál, amikor Catch észreveszi a szemközti utcáról. Ahogy meglátja az üvegen keresztül, olyan arckifejezése lesz, mintha mindig is ezt a helyet kereste volna, csak eddig folyton eltévedt. Később sem véletlenül lófrál arra, és szomorú, merengő tekintetén először láthatunk mosolyt, miközben a lányt nézi, vagyis legyünk őszinték, inkább bámulja. Egy lövöldözés után, miközben Sharon társa elfogja az egyik rosszfiút, a nő egyedül üldözi a másikat, csakhogy az kicselezi, rátámad és amikor épp ólommal dúsítaná a csaj koponyáját, Catch ront neki az ürgének. Később feltűnik azon a szórakozóhelyen is, ahol a rendőrtársaság öblíti le a napot, végre szóba elegyednek egymással, de Sharon furcsa módon nem tud meg semmit a férfiról a nevén kívül. Ettől függetlenül, vagy éppen ezért találkozgatni kezdenek, hiszen nekik találkozniuk kellett. Hát így kezdődik a történetük.
Attól függetlenül, hogy annyit tudok dumálni, hogy azzal egy egész terrorista csoportot tömeges öngyilkosságra tudnék rávenni, a filmekben szeretem a fura némaságot. Amikor a fontosnak tartott kérdésekre, mint pl. a mivel foglalkozol, és egyéb csacskaságok, egy nagy néma csend a válasz. Szeretem a néma figurákat, akik csak akkor böknek ki hosszabb mondatokat, amikor tényleg van mondanivalójuk.
Több konfliktus is adódik ebből, mert egy rendőr számára aztán valóban idegesítő lehet, hogy valakiről semmit, de semmit ne tudjon. A srác lakásába is csak úgy jut be, hogy követi, majd jól ledöbben, hogy az összes bútor az egy darab ágy, és a konyhafiókok tömve vannak gyerekjátékokkal, attól meg még inkább, ahogy ettől a felfedezéstől kiakad a férfi.
És hogy volt azzal a bárral? Bemennek a blues miatt, táncolnak egy kicsit, aztán Catch csak úgy felkap egy trombitát és játszik, és úgy, és olyan szomorúan, hogy azt még az irodában lévő ürge is felismeri, és boldogan üdvözli Steven Lambert-et, akit rég nem látott. Hogy mi?!
Sharon megfejti a férfi múltját, és rájön, hogy ők bizony már találkoztak. Egyszer, egy rövid időre. De a múlt és a jelen közé falat építőn nem olyan könnyű segíteni, főleg ha az tagadásban él.
Catch végül kiszámolja azt a percet, amikor minden elveszett.
Ami engem megfogott, az elsősorban Catch fura karaktere, a némasága, a nagy kék nézései, az apróságai: a háton eljátszott dallam, a postaládára rögzített pitypang telefonszámmal; az üres lakása, a csendes segítőkészsége, és az a bágyadt, fura mosolya.
A nagy nézések. Egymás szemébe. A múlttól való egyedi elhatárolódás. A kályha, ahonnan újrakezdődik minden.
Ami van még: szünetek, nézések, mosolyok, még több nyitott ajtó, egyre több bútor, meg nem érdemelt reggeli kávé, kócos Jennifer Lopez, randi hajnali 3-kor, tóba ugrálás, nagylábujj-puszi, heg a szív fölött, családon belüli monokli, kiakadások, bocsánatkérések, még több kék nézés, bús trombitazene, temetőlátogatás, balhé egy ezüstlakodalmon, jól működő golyóálló mellény, jegelt ököl, némi pityergés, kitartás a másik mellett, még több hosszú kabát, eltűnő borosta, elhagyott ház szülinapi tortával, trombitával és családi fotókkal, poros gyerekszoba.
Abszolút kellemes film, nem eltúlzott, hanem csendes romantikával, a sokat hangsúlyozott furasággal. Azok közé a filmek közé tartozik, amit jó érzés megnézni, mert nem kell közben a képernyőről leitatni a nyálat, és nem is kell egy egész csomag zsepit előre odakészíteni, nem letargikus, és a sok szépszemű mosoly a végére kellemes érzéssel tölt el. Ha ez a film eszembe jut, csak mosolyogni tudok.
Ez nem egy „hűde” film, de egy ezrest mindenképp megér, hogy ott legyen a polcon és egy esős délután megnézzük, és mosolyogjunk. A rendező egyébként Luis Mandoki, akinek köszönhetjük pl. a Ha egy férfi igazán szeret.. és az Üzenet a palackban című romantikusokat is.
A filmet megnézhetitek június 14-én vasárnap 22:45-kor a Viasaton.
7 komment
Címkék: film amerikai dráma jennifer lopez romantikus angel eyes luis mandoki james caviezel angyali szemek
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Ypszi · http://ypszi.blogspot.com 2009.06.09. 01:16:41
Cho. 2009.06.12. 09:42:48
Tök jó, hogy te is láttad :)
Ypszi · http://ypszi.blogspot.com 2009.06.12. 09:47:31
Cho. 2009.06.22. 17:38:35
Én meg csak pilláztam, hogy KIEZAPASI, azonnal tudni akarom a nevét! :D
Franci1969 2010.07.17. 20:22:39
izééé... jónak tűnik.
heh, úgyis érted ;)
a frekvencia egyébként az egyik kedvenc filmem.
Terefere